A politikai kommunikációban van egy régi trükk: ha elég magabiztosan mondod, hogy valami nagyobb, szebb, több — egy ideig elhiszik. Orbán Viktor most megint elővette a régi fegyverét. A Békemenet résztvevőit „kétszer annyian voltak” kategóriába sorolta a Tisza Párt meneteléhez képest. Csakhogy a számok köszönőviszonyban sincsenek ezzel.
A valóság és a propaganda ütközése
A 444.hu információi szerint a Békemeneten 80–95 ezer ember lehetett, míg a Tisza Párt menetén 160–170 ezer. A különbség tehát nem kétszeres, hanem inkább fordított arányú.
Ennek ellenére a miniszterelnök Facebook-posztban hirdette: „kétszer annyian voltak, mint a Tisza-meneten”. Később, amikor újságírók rákérdeztek, nem erősítette meg szóban — csak annyit mondott: „én csak a saját rendezvényünkről tudok beszámolni.”
Vagyis: a kijelentést nem vállalta nyíltan, de nem is vonta vissza. Pont úgy, ahogy a politikai kommunikáció tankönyvében írják: hagyd, hogy a hazugság lebegjen a levegőben.
Miért fontos ez?
Azért, mert a kormányzati kommunikáció újra és újra ugyanabba a mintába esik.
Amikor a valóság nem passzol a történethez, nem a történetet módosítják, hanem a valóságot.
Ezt láttuk a tanár-tüntetéseknél, a kata-ellenes megmozdulásoknál, a választási részvételi adatok „magyarázatánál” és most is.
A számháború a propaganda egyik legősibb eszköze. A tömeg látványa, a „sokan vagyunk” érzése legitimációt teremt. A probléma csak az, hogy ha mindenki látja a fotókat, a drónfelvételeket, és tudja: nem voltak kétszer annyian, akkor a hatalom hitelessége tovább kopik.
A gyenge pont: a valóság makacs dolog
Lehet posztokat írni, fizetett videókat gyártani, sőt a közmédiát is ráállítani a „történetre”.
De a számok, a felvételek, a terepen lévő újságírók adatai makacs dolgok. Nem lehet őket olyan könnyen „nemzeti érdekből” újraszámolni.
És itt jön a lényeg: nem az a baj, hogy valaki nagyobbnak akarja láttatni a saját rendezvényét — hanem az, hogy ez a rendszer már nem tud mást.
A kormányzati kommunikáció egész logikája a saját mítoszai körül forog.
Nem a valóságot próbálják bemutatni, hanem egy alternatív országot, ahol mindig „mi vagyunk többen”.
Az illúzió ára
A politikai realitás az, hogy a Békemenet mára nem az erő, hanem a kényszer jele.
Buszokkal, szervezetten, állami cégek logisztikai támogatásával hozzák a tömeget. Ez nem spontán kiállás, hanem koreografált hűségdemonstráció.
És minél több energiát kell beletenni abba, hogy a látszat fennmaradjon, annál világosabb: a valós támogatás fogy.
Orbán Viktor most is úgy tesz, mintha egy népvezér lenne, akihez milliók vonulnak — de a számok, a képek, a tények mást mutatnak.
A „kétszer annyian voltak” csak újabb fejezete annak a politikai mesekönyvnek, amelyet már senki sem olvas komolyan.
Záró gondolat
A propaganda addig működik, amíg a közönség hajlandó elhinni.
De amikor a valóság és a kormányzati mese közötti különbség ekkorára nő, már nem kell ellenzéki médiának sem rámutatnia.
Elég, ha az emberek körbenéznek a téren — és látják, hányan vannak valójában.
